|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 37 találat | lapozás: 1-30 | 31-37 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tamási Attila 2012. október 2.Újabb Fehér Holló-kötet bemutatójaVita média és közösség kapcsolatáról A román nyelvű média érdeklődési területének beszűkülése és a hazai magyar sajtó kapcsolatteremtő szerepének háttérbe szorulása volt a témája annak a kerekasztal-beszélgetésnek, melynek szervezője a Szórványtengely mozgalom illetve ennek Fehér Holló Médiaklubja volt, helyszíne pedig a Marosi Református Egyházmegye esperesi hivatalának marosvásárhelyi tanácsterme. A rendezvényen – amelyre szeptember 28-án délután került sor – kolozsvári és marosvásárhelyi újságírók vitatták meg a média és közösség közötti kapcsolatok kérdéskörét. A Fehér Holló Újságíróklub olyan újságírókat tömörít, akik önszántukból, saját energiaforrásokra támaszkodva próbálnak kapcsolatokat teremteni közösségek, közösségépítő intézmények és az erdélyi magyarság gondjait önzetlenül felvállaló személyiségek, civil csoportosulások között – mondta az újságírócsoportot bemutató beszédében Szabó Csaba kolozsvári újságíró a Teleki-Bolyai Könyvtárban, ahol a sorozat eddig megjelent köteteiből álló adománycsomagot adott át Kovács Bányai Réka könyvtárosnak. Az újságírók érdeklődésére kitűnt, hogy a Teleki Téka gondjai iránt valós érdeklődés mutatkozik a magyar média részéről; a közeljövőben az RTV Kolozsvári Stúdiója és a Keresztény Szó fog majd népszerűsítő riportot készíteni az intézményről. A Teleki-Bolyai Könyvtárban tett látogatás után a Marosi Református Egyházmegye esperesi hivatalának tanácstermébe vonult át a kolozsvári médiaküldöttség. Itt azoknak az erdélyi magyar újságíróknak a kötetei kerültek terítékre, akiknek riportjai, interjúfüzérei vagy médiaprózája kötetben is megjelent a Fehér Holló sorozatban (Ambrus Attila, Tamási Attila, Mihály István, Szilágyi Szabolcs, Simon Ilona, Lőwy Dániel, Bodó Márta, Balázs János, Aczél Dóra, Fülöp Noémi, Szabó Csaba, Bodolai Gyöngyi, Ötvös József). A sorozat legújabbját, Bodó Márta (a Keresztény Szó főszerkesztője) Hit, kultúra, kommunikáció című riportkötetét kolozsvári tévés kollégája, Simon Ilona mutatta be. A beszélgetés során egyértelművé vált, hogy a hazai magyar média továbbra is "távolabbra tekintőbb" mint a román, hiszen jó néhány olyan témakört is érint a Bodó Márta kötete, amelynek feldolgozása nem feltétlenül erdélyi magyar anyanyelvű újságíró feladata. E téren a Bodó Márta által készített katolikus "VIP- interjúkat" (Paul Poupard bíborossal, a Vatikáni Kultúra Pápai Tanácsának elnökével; Armand Puig i Tarrech barcelonai biblikumtanárral; John-Michael Botean amerikai görög katolikus püspökkel) hozta fel példának Szabó Csaba. A Médiaklub alapítója elmondta: az utóbbi hónapokban megejtett tucatnyi belföldi és Románia környéki riportútja alapján úgy érzi, hogy két tendencia érhető tetten manapság a hazai médiában: a román nyelvű média érdeklődési területének beszűkülése és a hazai magyar sajtó kapcsolatteremtő szerepének háttérbe szorulása. Az előbbire a Moldáviával kapcsolatos tudósításokat hozta fel, nevezetesen az Angela Merkel- látogatást, amelyet Moldávia föderalizálásának egyik felvonásaként fog fel a külpolitikai kommentárokhoz szokott nyugati(bb) olvasóközönség, nálunk viszont bohóckodás szintjére húzták le (ellopták a műgyepet a moldávok; a kancellár asszony cipeli a moldáv borospalackokat stb). A hazai magyar média kapcsolatteremtő funkciójának háttérbe szorulását többek között saját felméréseivel támasztotta alá, miszerint tízezrével vannak Erdélyben már olyan magyarok, akik nem igénylik a hazai magyar információt, és vagy a főváros, vagy – jobbik esetben – Budapest "információs holdudvarába" kerültek. – Az erdélyi magyarság szekértáborok laza kapcsolatrendszerében él, az egyik közösség nem tudja, mit csinál a másik. A médiaintézmények nemigen keresik az együttműködés útjait, bár az újságírók fontos szerepet játszhatnának abban, hogy az erdélyi magyarság ne csússzon el a bukaresties információigénylés közellátó udvarába – mondta Szabó Csaba. A kerekasztal-beszélgetésen bebizonyosodott. hogy a Szórványtengely mozgalom által beindított együttes újságírói fellépések (közös kiszállások "nehezebb témák" együttes feldolgozására) jó eredményeket hoztak. Kitűnt, hogy a Népújság (Bodolai Gyöngyi révén) és a Kolozsvári TV közös sármási oktatási riportja "megoldássá dagadt", azaz lényeges változásokat hozott a régió oktatási stratégiájában. Ezt valójában az egész erdélyi magyar média sikerélményeként is fel lehet fogni. Megegyezés született: azok az újságírók, akik szeretnének "közös témákat" együttes erővel feldolgozni, keressék a Fehér Holló Médiaklubbal a kapcsolatot! Sz. Cs. Népújság (Marosvásárhely) 2014. január 12.A zene? Az kell! – színházi levél NagybányárólDecember 29-én mutatta be a „Lendvay Márton” Színjátszó Kör idei szilveszteri előadását. „A zene? Az kell!” című kétrészes zenés-humoros összeállítás a Városi Színházban került színpadra. Az első rész egy szomorú mozzanattal kezdődött, a társulat tagjai és a közönség a nemrég elhunyt Illing Babira emlékeztek, közben a kivetítőn róla készült fotók jelenítették meg az emlékezetesebb pillanatokat, s felcsendült a „Hol van a szó?” című dal, Suhárt Levente nagyszerű előadásában. Ezt követően lépett színpadra a két konferanszié, Szigeti Olga és Simori Sándor, akik a maguk módján, a társulat nevében vettek búcsút korán eltávozott társuktól. A jelenlévők egy perc néma csenddel adóztak Illing Babi emlékének. A tulajdonképpeni előadás Balogh György ifjú növendékeinek a táncával vette kezdetét, majd Mezei Anna kisunokájával, Benkő Lillával párban adta elő az „Ahogy lesz, úgy lesz” című slágert, Sárga Angéla pedig az ifjúi szív titkairól dalolt. A ráhangolódást szolgáló felvezető után következett az első bohózat, melyben a szereplők, Mezei Anna, Maksai Mihály és Simori Sándor egy kínai piac hangulatát varázsolták a színpadra. Amíg a díszletet átrendezték, Antal Róbert egy részeges karatemester bőrébe, pontosabban kimonójába bújva énekelt nagy átéléssel, Reisfeld Réka pedig vágyainak adott énekhangot. A következő, sorban a második bohózat egy kivénhedt Daciáról, vagy inkább egy eladósorba került lányról, még pontosabban mindkettőről szólt, szerencsére egyszerre, hiszen így a félreértések sorozata fergeteges bohózattá állt össze. A jelenetet előadták: Krizsanovszki István, Böndi Linda, Sárga Angéla, Miszovits Olivér és Suhárt Levente. A folytatásban Mezei Anna a tőle megszokott „minőségben” adott elő egy nótacsokrot, majd ismét Balogh György fiataljai lejtették a táncot. „Mi a különbség?” címmel bohózat zárta az előadás első részét, Miszovits Olivér, Lajos István és Simori Sándor tolmácsolásában. A második rész Miszovits Olivér angyali vallomásával rajtolt, majd következett egy bohózat, „Protekció” címmel, Krizsanovszki Enikő, Mezei Anna, Sárga Angéla, Szigeti Olga, Krizsanovszki István, Krizsanovszki Viktorka, Lajos István, Maksai Mihály, Miszovits Olivér, Suhárt Levente, Szigeti Gyula és Simori Sándor előadásában. „Két jóbarát”, Krizsanovszki István és Krizsanovszki Viktorka következett, Suhárt Levente pedig minden elismerést és dicséretet megérdemlő hangjával 10 kicsi rénszarvast varázsolt a színpadra. A zeneszámokat követően „Gyerekszáj” címmel következett bohózat, Böndi Linda, Krizsanovszki Enikő, Szigeti Olga és Antal Róbert tolmácsolásában, amit egy újabb tánccsokor koronázott meg. „Parasztbecsület” címmel láthatott a közönség egy újabb bohózatot, Reisfeld Réka, Antal Róbert és Szigeti Gyula előadásában. A vidám perceket operettslágerek követték, Mezei Anna-Simori Sándor, Krizsanovszki István, Miszovits Olivér és a Krizsanovszki házaspár lépett sorban színpadra, majd következett a finálé. „A zene, az kell!” – énekelte Böndi Linda, majd miután a társulat nevében Benkő Lilla, Jenei Ádám és Krizsanovszki Viktor elmondták az újévi köszöntőt, mindenki csatlakozott az előadóhoz, bizonyítva ezzel, hogy a zene, az tényleg kell! Ahogy mondani szokás: ez az előadás nem jöhetett volna létre, ha nincs a Színjátszó Kör zenekara, Lengyel Marius hegedűművész vezetésével – Damºa Petru – billentyű, Jenei Ádám – perkúció, Jenei István – kísérőgitár; Kim Sándor – dob; Szabó Zoltán – basszusgitár -, Prodan Dan hangosító, Codrea Marinel világosító, valamint Danciu Augustin színpadmester. Aki nem lehetett ott az év végi előadáson, január 17-én jóváteheti hibáját. Akkor Józsa Andrással is találkozhatnak, ő ugyanis objektív okokból sajnos nem lehetett jelen a „Lendvay Márton” Színjátszó Kör által „elkövetett” bemutatón. Jó szórakozást a következő előadáshoz! Tamási Attila nagybanya.ro Erdély.ma, 2014. február 24.Újságírói díjak leltek gazdára KolozsváronKeresztény Szó és a Világhírnév Kiadó által szervezett szombat délutáni újságírói kerekasztalon az egyházi és közéleti média kapcsolatairól, közös ablakairól, átjárhatóságáról, az újságírói felelősségről, a fiatalok és lelkes kezdeményezők felkereséséről és az öröm által átitatott közösségépítő munkáról cseréltek eszmét Kolozs, Maros és Hargita megyei publicisták – írja szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében a Fehér Holló Médiaklub sajtóirodája. Keresztény Hírnév címet viselő nagycsaládias jellegű értekezleten két díjat is átadtak. A Keresztény Szó szerkesztőségének nívódíját Simon Ilona, az RTV Kolozsvári Stúdiójának munkatársa kapta a folyóiratban 2013-ban megjelent meselélektani sorozatáért. Simon Ilona munkásságát a lap főszerkesztője, Bodó Márta méltatta. A Fehér Holló Médiaklub 600 lejes Szórványhűség-díját Főcze János, a Transindex munkatársa kapta Hajnali ingázók – „Ha végzek a sulival valaha, örökké csak aludni fogok" című riportjáért. A 600 lejes díjat a Fehér Holló Médiaklub tagsága (Tamási Attila - Bányavidéki Új Szó; Sarány István - Hargita Népe; Ambrus Attila - Brassói Lapok; Bodolai Gyöngyi - Népújság; Ötvös József - Üzenet; Szilágyi Szabolcs - Kolozsvári Rádió; Bodó Márta - Keresztény Szó; Lőwy Dániel - Amerikai Magyar Népszava; Oláh-Gál Róbert - a Természet Világa külső munkatársa; Benkő Levente - Művelődés; Szabó Csaba - RTV Kolozsvár) maga finanszírozta. „Reméljük, hogy Főcze János továbbra is a terepriportok bűvkörében marad, és lesznek még szép számmal olyan témái, amelyek emberi sorsokat befolyásolnak majd jobb irányba” - mondta a díj átadásakor Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója. maszol.ro, 2014. március 3.Barátkozós történelemkönyv románoknakKolozsváron mutatták be azt a kötetet, amely a kompromisszumkészség erős jeleit mutatva igyekszik a román és magyar társadalmat, a román és magyar történelmi nézeteket közelíteni egymáshoz. Az O istorie a maghiarilor kiadvány mögött álló Fehér Holló Médiaklubról, a kötet elkészültéről, s a fogadtatásáról SZABÓ CSABA ötletgazdát, újságírót Kustán Magyari Attila kérdezte. Miért érezték szükségét egy ilyen kiadvány megírásának? Amikor a magyarok történelméről beszélünk egy sajátos magyar-román egyenlet keretében, mindig azt szeretjük mondani, összekacsintva, hogy a román és a magyar történelem üti egymást. A jószándékú román társadalom is legfennebb addig jut el, hogy mi itt bejöttünk, őket megvertük, elvettünk, leromboltunk mindent, amit felépítettek, a többi pedig hazugság. Amikor meglátnak néhány királyt, gyanakodnak ugyan, de fogalmuk sincs, milyen sajátos kultúrával töltötte fel ezt a régiót a magyarság, mennyire aktuális Koppány és István története – stilizálva persze –, amikor kérdés, hogy visszafelé vagy előre tekintünk. Konkrétan hogyan született az ötlet? A Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten láttuk vendégül a Fehér Holló Médiaklub rendezvényén dr. Aurelian Lavricot, a Kisinyovi Egyetem tanárát, aki a romániai magyarok moldáviai megítéléséről beszélt. Kiküldött húsz lejjel, hogy vásároljunk egy román nyelvű könyvet a magyarok történetéről, akkor derült ki, hogy egy Mátyás királyról szóló angol nyelvű kiadványon kívül nem találni egyebet. Akkor kezdtünk el tárgyalni fiatal történészekkel, hogy kezdjük el a munkát. Kiket és milyen elvárások alapján válogattak be a csapatba? Páll-Szabó Ferenc szakmai irányítót, Dr. Váradi Éva tanárnőt, dr. Ciprian Rad román Erdély-szakértőt, Pócsai Sándor középiskolai tanárt és dr. Wellmann László jelenkor-kutatót kértük fel, illetve még egy román történészt, aki végül nem folytatta velünk a munkát. Egy évtizede harcolok a történelmi népszerűsítő műsorokért, de sokaknak derogál, hogy a kamera elé álljanak. Páll-Szabó Ferencet úgy ismertem meg, hogy egy román líceumból kerestem fiatal történészt, aki Mátyás király árnyoldaláról beszélgetne. Rögtön vállalkozott a feladatra, és nem tántorították vissza a kritikák, folytatni szerette volna. A munkából egy román történész is kivette a részét, bár többet meghívtak. Mások miért nem vállalták a feladatot? Két történésszel kezdtük meg a munkát, de egyikük végül elhagyta a társaságot. Egy nagyon jó régészről van szó, aki sok honfoglalás kori sírt ásott ki, de a könyvbe írt anyagában minden szerepelt, csak az erdélyi területek nem. Aztán kiderült, hogy a román történetírás szerint ezek a sírok bolgárok, ezért aztán elváltak útjaink. Az viszont igaz, hogy a fene tudja megmondani, ezek magyar vagy bolgár sírok. Ciprian Rad-dal is tisztáznunk kellett számos kérdést. Mondok egy példát: a könyv egyik részében leírtuk, hogy Magyarország három darabra szakadt, egy másik részében már mint román földet említette a keleti területeket. Azt mondtam, semmi gond, leírjuk, hogy a román történelem szerint ekkor és ekkor lett román az adott terület, de nem találtunk egy konkrét évszámot, amit leírhatunk. Kérdeztem tőle, hogy a román történetírás szerint mióta beszélünk román területről? Azt válaszolta, aszerint mindig is az volt. Akkor jöttem rá, hogy még didaktikai szempontból sem tudnak kiegyezni a román történészek, ezért van egy állandó összekacsintó átmenetiség, miszerint ha román, akkor hazudik, ha magyar, akkor hazudik. Megjegyzem, Ioan Aurel Pop, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora nagyon kedves és döbbenetesen vagány volt ebben a kérdésben, az utolsó percig azt mondta, hogy előszót ír a könyvhöz. Végül meggondolta magát, egy szép levélben kifejtette, nem arról van szó, hogy egyetért-e a tartalommal, vagy sem, de azt mondanák, az ő emberei vagyunk, nem szeretné, ha ez ellehetetlenítene minket. Nem törnek pálcát, hanem informálnak A hat hónapos vajúdás után megszülető O istorie a maghiarilor című kiadványt január 30-án, Kolozsváron mutatták be. A találkozón Szabó Csaba úgy fogalmazott: mivel a történészek mindig összevesznek időnap előtt, a románság nem hallhatott II. Endréről, az Anjouk-ról stb. Szerinte a kötet újszerűsége abban is áll, hogy az érzékenyebb jelenségek kapcsán, amelyek a román olvasót elbizonytalanítanák, a román történésztársadalom álláspontját is feltüntették. „A szerzők nem vitatkoznak, nem törnek pálcát, hanem informálnak, majd mennek tovább, egész a visegrádi Anjou-tervek uniós változata kikristályosodásának pillanatáig, azaz a kötet végállomásáig” – fogalmazott. Milyen további történelmi pillanatok okoztak kellemetlen perceket az írás során? Mihály vajda személye például, mert a román történelem szerint serege nagy havasalföldi győzelmeket tudhat magáénak, a valóság azonban az, hogy a Bocskai István vezérelte erdélyi csapatok szintén csatlakoztak hozzájuk. A másik a honfoglalásé, amit Páll-Szabó Ferenc ügyesen megoldott: azt írta, nem lehet erről beszélni anélkül, hogy feltennénk a kérdést, ki volt itt hamarabb? Éppen ezért mindkét fél elméletét ismertette, a magyarnál leírva, hogy Anonymus írásai és a sírok alapján áll az elmélet, de megvannak a gyenge pontjai, a románnál megemlítve, hogy a dák-római kontinuitás hipotéziséhez nincsenek meg a régészeti leletek. Trianon is nehéz esetnek számított, a fogalmazással kellett óvatosan bánnunk. Voltak-e nézeteltérések magyar és magyar történész között? Amikor más elméletekről volt szó, mint a finnugor, kihagytuk azokat. Egyetlen kivételt tettünk, ez Szőcs István sumér-magyar elmélete, amiről három sorban tettünk említést. Azt gondoltuk, amikor az megjelent a múlt rendszerben, olyan horderejű dolog volt, hogy érdemes beszélni róla. Ráadásul az írása Kolozsváron jelent meg, mi pedig kolozsvári szemmel néztük a történéseket – ezért sem Bukarestben vagy Budapesten jelent meg a könyv. Ön szerint miért nem született hasonló kiadvány mostanáig? Nem hiszem, hogy hasonló könyvet nem akartak már írni, azt sem, hogy ne lett volna rá jelentkező, vagy érdeklődés. De egy ilyen projektet csak együttműködve lehet elvégezni. Ezen a könyvön öt ember dolgozott, egy hatodik irányította őket, mindezt pénz nélkül: azt mondhatom, ez egy csoda. A könyv bemutatóján elhangzott, hogy fel kell készülni a minden oldalról érkező támadásokra. Eddig milyen reakciók születtek? Két visszajelzés érkezett román részről: az egyik azt a kérdést tette fel, hogy ennyi királyunk volt és mégis mit tettünk az országgal, a másik, hogy meglehetősen civilizáltak lettünk a „mongol” hordákhoz képest. Magyar részről sok kritika fog érni minket, és sok jogos lesz. Ha beírunk egy információt, az lesz a probléma, hogy sok fölösleges adattal tömjük az olvasó fejét. Ha nem írunk be, akkor az lesz a gond, hogy kihagytuk. Azzal már meg is vádoltak egyébként, hogy a rektor hatása alatt vagyunk, ez azonban csak annyiban igaz, hogy a társaság fele vagy nála doktorált, vagy nála doktorandusz. A könyv egyik fő célkitűzése közelebb hozni egymáshoz a két felet. Ez a feladat már nem olyan nehéz Kolozsváron, mint Funar ideje alatt. Mi történt az elmúlt években, hogy javultak a kapcsolatok? Rendkívüli javulás állt be, ez pedig főleg akkor érzékelhető, ha közben Marosvásárhelyre is elmegyünk – ott egymás mellett laknak románok és magyarok, itt együtt. Funar korában, amikor egy magyar kemencére leltek, a helyi sajtó nem írta meg, csak a Népszabadaság egyik munkatársa jött el. A Főtér római leleteinek ásásakor szinte verekedés tört ki, holott újságíróként nagyon jól tudtam, hogy azok valóban a föld alatt voltak, ugyanis a román régészek egy héttel korábban már ki tudták mutatni a maradványokat. Az emberek megváltoztak, mert emelkedett az életszínvonal, és már nem az ellenségkép kialakítása a legfontosabb dolguk. Ha van ellenség, akkor azt inkább Bukarestben keresik. Egy nemzetközi médiaklub története A Fehér Hollók Médiaklub Kisinyovtól New Yorkig ismert, tagjai is ilyen szórásban lelhetők fel. Megálmodója, Szabó Csaba szerint ez egy szabad társaság, független, és még annak is tud örülni, ha a száz eurósra szabott díj – amelyet azoknak a családoknak szánnak, akik megszenvedtek, hogy gyerekük magyar tagozatra járhasson – mindössze nyolcvanra sikeredik. A klub tíz éve nőtt ki a szórványtengely mozgalomból, amely szintén kapcsolódik Szabó nevéhez. Miután észrevette, hogy a szórványban élő közösségek, iskolák nem tudnak egymásról, többedmagával összehozott olyan találkozókat, amelyen a felek – a dévai, a tordai, a medgyesi, a gyulafehérvári kollégiumok, a hajdani szebeni magyar tagozat – megismerhették a többieket. „Az együttműködés, az összetartozás öröme szinte szétfeszíti ezt a társaságot” – magyarázza, hozzátéve: az említett díjból azért hiányzott a húsz euró, mert kellett benzinre, de a következőre már több mint százat gyűjtöttek össze. A médiaklub tagjai között tudhatja Szilágyi Szabolcsot (Kolozsvári Rádió), Bodó Mártát (Keresztény Szó), Benkő Leventét (Krónika), Ambrus Attilát (Brassói Lapok), Bodolai Gyöngyit, Kuti Mártát (Népújság), Lőwy Dánielt (Amerikai Népszava) stb., ahogy Szabó Csaba viccesen megjegyzi, ilyen csapattal bármikor népszerűsíthetnék magukat, hiszen mindannyian újságírók, de még azt is élvezik, hogy csendben dolgoznak. A klub tagjai számos kiadványt jelentettek már meg, a szerénységről tanúskodó Világhírnév Könyvkiadó zászlaja alatt. A Fehér Hollók újságíró-sorozatban számos értékes kiadvány jelent meg, azok az írások, amelyekkel az egyes újságírók beléptek a média porondjára. Szabó Csaba regényes nyomozásokkal indította a pályáját, arról írt, mi történt az Egri csillagok hőseivel, kinyomozta, hogy Dobó István Erdélybe jött, Bornemissza Jánost Gyaluban temették el stb. Mihály István, a Kolozsvári Rádió munkatársa a két tévéhőst, Derricket és Columbót hasonlította össze, Ambrus Attila Brassó és a székelyek közti szakadék témáját boncolgatta, ebből született a Gótvárosi levelek, Tamási Attila, a Bányavidéki Új Szó munkatársa tudományos-fantasztikus kisregényeket írt. A csapat öndefinícióját Szabó Csaba így fogalmazta meg: „Ezek vagyunk hát mi, a Fehér Hollók. Újságíró-sorozat főszereplői. Mi vagyunk a sorozat. Függetlenek vagyunk, nem pályázunk, egymást segítjük-futtatjuk, hollókat avatunk. Önerőből. Újságírók vagyunk. Médiaprózát írunk. Várunk rátok. New Yorktól Kisinyovig.” Erdélyi Riport (Nagyvárad), 2014. március 22.A megoldást keresveKeresztény Hírnév címmel tartott közös kerekasztal-megbeszélést Kolozsváron a Keresztény Szó és a Világhírnév Kiadó. A baráti beszélgetésen az egyházi sajtó műveléséről és szerepéről, illetve az egyházi jellegű témáknak a közéleti újságírásban való tükrözéséről esett szó Kolozs, Maros és Hargita megyei újságírók részvételével. A találkozón a Keresztény Szó szerkesztőségének nívódíját Simon Ilonának, az RTV Kolozsvári Stúdiója munkatársának a katolikus lapban közölt meselélektani sorozatáért adta át dr. Bodó Márta főszerkesztő. Ez alkalommal osztották ki a Fehér Holló Médiaklub Szórványhűség díját Főcze Jánosnak, a Transindex fiatal munkatársának. A díjat a médiaklub tagsága (Tamási Attila – Bányavidéki Új Szó, Ambrus Attila – Brassói Lapok, Ötvös József – Üzenet, Szilágyi Szabolcs – Kolozsvári Rádió, Bodó Márta – Keresztény Szó, Lőwy Dániel – Amerikai Magyar Népszava, Benkő Levente – Művelődés, Szabó Csaba – RTV Kolozsvár, Bodolai Gyöngyi – Népújság) finanszírozta. A történelem szakot végzett fiatal gyimesi (hidegségi) újságíró Hajnali ingázók – "Ha végzek a sulival valaha, örökké csak aludni fogok" című riportjáért kapta az elismerést. A riportban a csíkszeredai szakközépiskolákba járó gyimesi gyermekek nehéz ingázási körülményeiről számolt be úgy, hogy egy nap végigkövette a diákok útvonalát. A tanyatelepeken, patakutcákban élő fiatalok hajnali négy óra körül kelnek, s indulnak el otthonról, a legtöbben gyalog, egyesek kerékpárral, s a gyimesközéploki állomáson gyülekeznek, ahol 5.07-kor indul a vonat. A negyven kilométeres távolságot egy óra tíz perc alatt teszi meg a szerelvény, s az ingázó gyermekek 6.17-kor már megérkeznek a csíkszeredai vonatállomásra, majd a legtöbbjük egy kávézóban tölti iskolakezdésig az időt. Az első tanórákon sokan majdnem elalszanak a fáradtságtól. A délutáni programokon nem vehetnek részt, mert 15 órakor kell induljanak az iskolából, hogy elérjék a 15.34-es vonatot. Öt órakor érnek haza, azt követően segítenek a szülőknek a ház körüli munkákban, tanulnak, majd le kell lefeküdjenek, hogy hajnalban fel tudjanak kelni. Akik lekésik a vonatot, alkalmi járművel próbálnak eljutni az iskolába. Berszán Lajos esperes-plébános erőfeszítéseinek köszönhetően közel félezer gyimesi diák az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban folytathatja tanulmányait, de akik nem érik el az elméleti középiskolába való bejutáshoz szükséges átlagot, esetleg szakmát akarnak tanulni, azok kénytelenek Csíkszerdába ingázni. Bár a megyeközpontban tudnának bentlakást biztosítani számukra, ahogy Főcze János írja, a havi közel 400 lejes költséget (bentlakás, étkezés), a szülők nagy része nem tudja megengedni, ezenkívül szükség van – főleg a fiúgyermekek esetében – a segítségére. A következmény az ingázással töltött hosszú, nehéz napok, amelyekbe nagyon belefárad az, aki szeretne eljutni a szak- és az érettségi vizsgáig. Az ingázó diákok népes táborát figyelembe véve, azt gondolná az ember, hogy a legtermészetesebb dolog iskolabuszt működtetni, amellyel a felére rövidülne az utazással, várakozással töltött idő. Csakhogy a romániai törvények pontosan szabályozzák, hogy az iskolabuszok egy településen belül járhatnak, a község egyik iskolájából a másikba szállítva a tanulókat. – A legújabb ígéretek szerint júniustól továbbra is csak a vidéki iskoláknak jár iskolabusz – válaszolja kérdésünkre Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője. Ilyen körülmények között egyelőre nem tudjuk, hogyan segíthetünk a gyimesi ingázóknak. Hivatalosan az ötven kilométeren belüli távolságra a bérlet árát tudjuk elszámolni – tette hozzá. Szavait azzal egészíthetjük ki, hogy az elszámolás a korábbi években nagyon rapszodikusan, megszakításokkal működött, majd kormányhatározattal szabályozták a bérletre kifizethető összeget, ami legtöbb 26 lej lehet három kilométeres távolságra, s kilométerenként két lejjel emelkedhet 50 kilométerig. Ami sajnos nem fedezi a bérlet költségeit olyan diákok esetében, akik nagyobb távolságokról ingáznak. A gyimesieken az sem segít, hogy az idén márciusra a szaktárca 76.000.000 lejt különített el iskolabuszokra, amit a helyhatóságok kapnak, hogy az elszigetelt településekről iskolába szállítsák a tanulókat. A megoldás reményében telefonon kérdeztük meg Berszán Lajos esperes-plébánost, aki elmondta, hogy azoknak a diákoknak, akik vállalják a fegyelmet, az ellenőrzést, támogatást tudnak nyújtani a bentlakási költségek fedezésében. Ezt egy komoly beszélgetés kell megelőzze, de ilyen kéréssel még nem fordultak hozzá. Jó hírként közölte viszont, hogy a jövő tanévtől az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban egy agroturisztikai szakosztály beindítását tervezik, ami részben segítene azokon a diákokon, akik a nyolcadik elvégzése után szakmát szeretnének tanulni. Megkerestük Deáky András nyugalmazott magyar–német szakos tanárt, volt iskolaigazgatót, aki a Deáky panziót működteti Gyimes-bükkön. Arról érdeklődtünk, hogy valóban nincs egy olyan élelmes vállalkozó, aki buszjáratot indítana Csíkszeredába, amivel az ingázó diákok a megfelelő időpontban utazhatnának ide-oda? Mint elmondta, ritkán járt autóbusz a Gyimesekben, s az is csak olyan időpontban, ami nem felel meg a fiataloknak. Bár nem szeretnénk belenyugodni, hogy nincsen megoldás, egyelőre csak a remény marad, hogy valamilyen segítséggel mégiscsak elindulhat a rendszeres buszjárat a Gyimesekből Csíkszeredába, s talán az oktatás korifeusai is megértik, hogy az elnéptelenedő szakiskolák, szakközépiskolák csak úgy tarthatók fenn, ha a vidéki tanulók oda-vissza utazását lehetővé teszik. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely), 2014. június 26.A bibliafordító – Sylveszter János emlékéreAz egyik vár alatti, kívülről sárral tapasztott, ám korában, 1504-ben (1503-ban) előkelőnek számító kis házikóban felsírt egy gyermek. – Fiú! – kiáltott fel boldogan Ambrus, az apa. – Egészséges, szép fiúgyermek!... Legyen a neve János, mint az apostol. A vajúdásában megkönnyebbült nő arcán a fájdalom és az öröm könnyei gördültek végig. – De szép gyermek! – nyugtázta elégedetten, mikor a csecsemőt megmutatták neki. A gyermek születésének a híre hamar bejárta a települést. Legalábbis álmomban úgy érzékeltem. Hogy a valóságban miként és milyen hamar szereztek tudomást az emberek az eseményről, nem tudom, nem tudhatom. Tény azonban, hogy láttam, ahogy előbb a szomszédok, rokonok, majd később a település többi lakói is eljöttek megnézni a legifjabb Erdőst. Nagy eseménynek számított ez, hiszen a család, és főleg Erdős Ambrus régóta várta, hogy világra jöjjön egy fiúgyermek, aki a család nevét tovább vigye és a gazdaságot átvegye. Következő pillanatban már a cseperedő János állt előttem, s megtapasztalhattam, hogy már kisgyermekként kitűnt társai közül. Túl a korosztályára jellemző kíváncsiságon, őt olyan kérdések is érdekelték, foglalkoztatták, amelyek a többieket nem. Nem elégedett meg azzal, hogy választ kapott kérdéseire, hanem a válaszokat újabb kérdésekkel állította falhoz. – Miért hívnak minket Erdősnek? – kérdezte egy adott pillanatban apjától, majd mikor az megpróbált válaszolni, János ezernyi további kérdést zúdított rá. Szegény ember azt sem tudta, melyikre mit válaszoljon, aztán néhány halvány próbálkozás után úgy döntött, feladja, és inkább valami munka után néz a ház körül, hátha oda nem kíséri el fia kérdéseinek számára kesze-kusza, bábeli zűrzavara. Persze tévedett… János szüleinek gyakran úgy tűnhetett, hogy a kérdések sora soha nem szűnik meg, már-már a legártatlanabb kérdések kapcsán is kerülgették, odázták amennyire csak tudták a válaszadást, hogy ne zúdítsanak magukra egy valóságos kérdés-lavinát. Amire aztán a szülők nem tudtak, vagy nem akartak választ adni, annak másutt nézett utána a kis János. Így derítette ki egyebek mellett azt is, hogy családnevüket deákul Sylvester-nek mondják. Ahogy ott tébláboltam az álom és a valóság mezsgyéjén, azt tapasztaltam, hogy egy idő után Erdősék belátták: a kis János biza menthetetlen, csakis tanulva viheti valamire az életben, hiszen szűnni nem akaró tudásszomjával nem állná meg a helyét az úgymond (akkori értékrend szerint) normális emberek között. Ez a felismerés, amellett, hogy azért némi apai büszkeséggel is eltöltötte, talán kicsit el is szomorította Erdős Ambrust. Hiszen tanulással nem sokra vihette akkortájt az ember, vagyis, pontosabban fogalmazva: kevés embernek adatott meg, hogy tudását gyarapítva vigye valamire az életben. Mert hát a tanuláshoz nem volt elég az ész, pénz is kellett hozzá, az pedig nem termett a háztájiban. Meg aztán annak, aki tanulásra adja a fejét nem sok hasznát veszi a család, könyvtárakban edződött, sima tenyerű, tanult emberre nem lehet egy gazdaságot bízni. De nem volt mit tenni, bele kellett törődni abba, hogy János nem földműveléssel, vagy éppen szőlőtermesztéssel fogja öregbíteni ősei hírnevét. Csak éppen azt nem tudta Ambrus, hogy miként teremti elő a fia taníttatásához szükséges pénzt... De egy kissé későbbi idősíkban, vagy álomsíkban ez is megoldódott. Tanúja voltam, amikor a település jómódú földesurának, Perényi Gábornak és feleségének, Frangepán Katalinnak a fülébe jutott, hogy egy különösen tehetséges gyermek él a vár alatt. Fel is ajánlották a szülőknek, hogy istápolják a gyermeket, ha már egyszer ilyen érdeklődő, kíváncsiskodó természete van. Be is fogadták udvarukba, ahol a környék legjobb oktatói alakítgatták, csiszolgatták elméjét. Később aztán János Nagybányára került, ahol tudásszomját tovább táplálhatta. A tudás végül lassan, szinte észrevétlenül kiemelte abból a közegből, ahová született, és a Várhegynél is magasabbra röpítette őt, igaz, csak miután egy furcsa, bűvös erő már visszafordíthatatlanul, életreszólóan beoltotta lényét a szülőföld és az ott élő emberek iránti szeretet és tisztelet ambróziájával. Perényi Gábor, akinek már a század első évtizedében közeli kapcsolatai voltak a krakkói egyetemmel, érdemesnek találta Jánost arra, hogy a híres egyetemen folytassa tanulmányait. Már a mohácsi csata előtti években elő is készítette az ifjú útját, ám tervét nem láthatta megvalósulni, mivel az Úr magához szólította. Sorsa beteljesedett: elesett a mohácsi csatában. Perényi halála után Szinér vára és az uradalom fia, János irányítása alá került. Szerencsére az alma nem esett messze a fájától, így az újdonsült várúr folytatta azt, amit szülei elkezdtek: szívesen fogadta várában a vándorló humanistákat, deákokat, támogatta az arra érdemes tehetségeket. Ily módon János karrierje sem tört meg, ahogy ma mondanánk, sőt, újabb csúcsok felé ívelt. 1526 októberében útra kelt, és beiratkozott a krakkói egyetemre, az első magyarként a mohácsi tragédiát követően. Nevét 1526. október 26-án jegyezték be a krakkói Alma mater anyakönyvébe. Ma is élénken a szemem előtt van az a mozzanat, mintha csak most álmodnám. Sylvester János tudásszomja azonban csillapíthatatlan volt. 1529. július 31-én már a Wittenberg-i egyetemen találom, amint éppen bejegyzik nevét a kevéssel azelőtt alapított, de gyorsan Európa-szerte ismertté és elismertté vált egyetem anyakönyvébe. Majdnem elfelejtettem említeni, hogy túl az álom határán annak is tanúja voltam, amikor Sylvester János családot alapított, majd megszületett Teodor nevű fia. * * * Hirtelen álom- és idősíkot váltottam, ott találtam magam a kisváros piacterén, valamikor az 1920-as évek derekán, a hála jeléül Sylvester tiszteletére emelt emlékmű előtt. Éppen bontották a jobb időket is megélt emlékművet, emelték le a talapzatról a gránittömböket, hogy elmenekítsék azt, azokat az akkori rezsim pribékjei elől. Azok elől, akik egy őrült pillanatukban úgy döntöttek, a messze földön híres váraljai piactéren nincs helye egy magyar időket idéző emlékműnek. Nem volt mit tenni, menteni kellett a menthetőt, hiszen az olyan időkben, amikor a másság iránti tolerancia szunnyad, amikor a szavak elnémulnak, és suttogva sem ajánlatos kimondani az igazat, csakis a kövek képesek beszélni, üzenni az utánunk jövőknek, csakis az épített örökség tudja reményt adóan egységre, összetartásra szólítani a nemzetet. Nagyokat nyelve figyeltem, mily alázattal és tisztelettel emelték le és tették szekérre azokat a súlyos kődarabokat a nagy humanista késői leszármazottai. Nem panaszkodtak, nem is nyögtek az erőlködéstől, mintha csak nem is köveket, hanem a jobb idők reményét, jövőjük zálogát emelték volna a szekérre. Mikor elindult a fogat-karaván, az utcák férfiai leemelt kalappal tisztelegtek, a nők pedig alázattal lehajtották fejüket előtte. Bár csak tekintetükkel követték a szekereket, mégis olyan volt az egész, mint egy gyászmenet, vagy inkább mint egy újjászületési menet, attól függően, hogy ki mint viszonyult a történtekhez. A pesszimistábbak végső kegyelemdöfésként fogták fel a dolgot, míg az optimistábbak – akik kevesebben voltak – a bizakodás csíráját vélték megtestesülni látni. Magam is csatlakoztam a karavánhoz, már csak azért is, hogy lássam, pontosan hová is kerül az emlékmű. Arra gondoltam, ha majd valamelyik álmomban esetleg összefutok Sylvester Jánossal, pontosan számolhassak be neki az eseményekről. Megnyugodtam, amikor azt tapasztaltam, hogy a református templom előtt megállnak a szekerek, az emlékművet pedig szép lassan, szakszerűen az előre elkészített talapzatra emelik. Megnyugvással hagyhattam el az álomvilágot, és szenderedhettem vissza a valóságba… Tamási Attila nagybanya.ro/ Bányavidéki Új Szó. Erdély.ma 2015. október 22.86 éves korában elhunyt Dudás Gyula festőművészMegdöbbenéssel fogadtuk a hírt, hogy Dudás Gyula nincs többé. Bár tudtuk, hogy a festőművész egészségi állapota az utóbbi hónapokban sokat romlott, nehezünkre esett elfogadni a könyörtelen valóságot: a selymesen lágy pasztell színeket felvonultató vásznat durva, fekete ecsetvonással rondította el a halál. Ezentúl hiába várjuk Gyula bácsit a szerkesztőségbe, hogy kellemes lényével, szellemes mondataival és anekdotába illő történeteivel felüdülést csempésszen szürke hétköznapjainkba. Soha többé nem kérdezheti meg tőlem csillogó szemekkel, hogy: Attila, mi újság Szinérváralján? Mint ahogy már jó pár éve azt sem kérdezhette meg tőlem, hogy mit csinál, hogy van a poklot és a mennyországot megjárt Pákey-házaspár - akikhez annak idején sokszor kijárt a Szinér-parti kisvárosba -, mivel már ők is örök álmukat alusszák a református temetőben. Amolyan házi festőművészünk volt Ő, ha szabad - persze, minden perojatív tartalmától, értelmétől megfosztva - ezt a kifejezést használni. Mindig szívesen láttuk, s szerintem Ő is mindig szívesen látogatott meg minket, ha tehette. Amikor kellett, a maga nemes módján segített: képet ajánlott fel a szerkesztőség megsegítésére. De nem csak az Új Szót árasztotta el nagylelkűségével. Nagyszerűen együttműködött a Teleki Magyar Házzal, a nagybányai és környékbeli oktatási intézményekkel, egyházakkal, mindenkivel, akinek szüksége volt Gyula bácsira, illetve az Ő szaktudására. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a váraljai diákok egy vetélkedő kapcsán keresték fel a művész urat, aki készségesen állt az ifjak rendelkezésére, s ennek a találkozásnak az élménye örök nyomot hagyott bennük. Csodáltuk Gyula bácsi korát meghazudtoló munkabíró képességét. Táborból táborba járt, mindenhol szívesen látták a szervezők, s nem csupán azért, mert mesterien bánt az ecsettel, hanem azért is, mert rendkívül kellemes, szerény ember volt. Biztos vagyok benne, hogy ezek a festőtáborok is sokkal szürkébbek lesznek nélküle, s pályatársai lelkére is rátelepszik a hiányérzet. Dudás Gyula keramikus és festőművész 1929. május 24-én született Maroshévízen (Topliþa). 1943 és 1945 között végezte el a nagyenyedi tanítóképzőt, majd 1953-58-ban a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. Kádár Tibor és Mohi Sándor volt a mestere. 1958-tól Nagybányán telepedett le, ahol egyik alapítója volt az abban az esztendőben alakult Zene- és Képzőművészeti Líceumnak. 1990-ig volt e tanintézmény rajztanára. Olajfestményei csendéletek, tájképek (főként nagybányai városi tájak), enteriőrök. Készített használati és díszítőkerámiát is. Egyéni kiállításai: 1966, 1969, 1986 - Művészeti Galéria, Nagybánya; 1969 - Szatmárnémeti, Nagyvárad; 1976 - Gyergyószentmiklós (Gyerkó Máriával); 1980 - Új Élet Galéria, Marosvásárhely; 1991 - Szatmárnémeti; 1992 - Nagybánya; 1995 - Nagybánya; 1999 - Erdélyi Ház, Nagybánya; 2000 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; 2002 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; Kinizsi Galéria, Debrecen; 2003 - (Bitay Zoltánnal), Magyarok Háza, Budapest; Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; 2004 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2005 - Maroshévíz; Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós; Testvérmúzsák Galéria, Pomáz; 2009 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya. Válogatott csoportos kiállítások: 1996 - Barabás Miklós Céh kiállítása, Bethlen Kata Diakóniai Központ, Kolozsvár; 1999 - 20 éves a Hortobágyi Alkotótábor, Hatvan; 2001 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; 2002 - „Felezőidő” - Romániai magyar művészet 1965-75, Ernst Múzeum, Budapest; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2003 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; A nagybányai régi iskola és kortárs művészek kiállítása, Művészetmalom, Szentendre; 2004 - Nagybányai Magyar Képzőművészek Társaságának kiállítása, Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; Kriterion Galéria, Csíkszereda; 2005 - Nagybányai Tavaszi Tárlat, Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2006 - Lakiteleki Őszi Alkotótábor kiállítása, Lakitelek; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2007 - Magyar művészek - magyar művészet Erdélyben, Vármegye Galéria, Budapest; 2008 - III. Nagybányai-Kecskeméti festőiskola alkotótábor kiállítása, Lakitelek; 2009 - A Barabás Miklós Céh 80 éves jubileumi tárlata, Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy; 2010 - Kapcsolat 2010, Nagybánya; Bugaci Alkotótábor kiállítása, Bugac, 2011 - Nagybányai művészek kiállítása, Hódmezővásárhely. Dudás Gyula szinte élete utolsó pillanatáig alkotott, aktívan kapcsolódva be a művészeti élet eseményeinek az alakításába. Alig két hete például Bugacon volt alkotótáborban. Nyugodj békében, Gyula bácsi! (Tamási Attila - Bányavidéki Új Szó) nagybanya.ro/hirek lapozás: 1-30 | 31-37
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
